Egyszer voltam Velencében

Egyszer voltam Velencében, a világ egyik legszebb városában. A szépsége mellett lenyűgözött a közlekedés módja. Hiszen autók nélkül élik mindennapjaikat.
Az visszafelé tartó hajóúton a barátaim mondogatták, hogy szép, szép, de majd jöjjünk vissza amikor a karnevál lesz. Én végiggondoltam ezt az öltet és csak egy szó jutott eszembe: NEEEE!

És miért is?

Lehet, hogy én gondolkodom furcsán, de engem a szürke hétköznapok érdekelnek. Az, hogy milyen lehet mondjuk novemberben (amikor a turisták annyira nem Velencébe, mint inkább a Kanári-szigetekre vágynak) egy álmos reggelen a tömegközlekedésre várni fázósan. Vagy milyen érzés egy nyugodt este, amikor minden elcsendesül, csak a víz hullámai törnek meg a házak közt.

Valahogy így gondolkodom a kapcsolatokról is. Szerintem a legjobb együtt egy csendes hétköznap reggeli kávézás, vagy a hazaérkezés utáni napi beszámoló. Ezek nem azért érnek a szememben többet, mert a kapcsolat legfontosabb elemei lennének, hanem mert ezekből az unalmasnak hitt szürke napokból és pillanatokból áll a kapcsolat legjava. És aki ezeket nem tudja boldogan átélni, az parádézhat az évfordulón, születésnapkor vagy karácsonykor, de nem éli meg a mindennapokat és ezzel a kapcsolata legjavát vesztegeti el.