Stop and go

Néha megállok. Nem tudom, mikor vagy miért teszem, de megállok. Nem haladok a dolgaimmal, közben érzem, hogy sürget az Élet és minden nappal egyre kevesebbem marad tevékenykedni és azzá lenni, aki akarok. És ekkor jön be a hiszti, a pánik, és a félelem, hogy semmi értelme azoknak, amiket teszek, mert nem vezetnek sehová. De persze ez álló helyzetből nem is igazán derül ki. Aztán jön valaki, aki elmondja, hogy amit csinálok, a hiszti és az ácsorgás, baromságok. Jobb lenne haladni, valami felé. Valami olyasmi felé, ami érdekel és boldoggá tesz és tudom, hogy érek vele valamit.
Azt hiszem, ha nem jönne ez a valaki, aki ezt megmondja, még most is ott állnék és sírnék, hogy nem haladok. Pedig magamtól is el tudok indulni, csak félek. Mert ha egyszer elmozdulok, akkor nincs visszaút és vállalnom kell az út örömeit, bánatait, lemondásait. Azért, hogy a célban megkapjam azt, amiért tulajdonképpen elindultam. Ha maradok, akkor nem tudom meg soha, hogy a cél édes átlépése milyen. Milyen, amikor már nem csak tudod, hogy meg tudod csinálni, hanem megcsináltad.

Úgyhogy ha hajós kapitány lennék (most egy percre az leszek), azt mondanám: Teljes gőzzel előre!